Hát nem sikerült sokra jutnom a szakrendelővel, mert legközelebb június 20-ra kaptam időpontot, de akkor is csak délutánra, estéről nem lehetett szó, egyébként is a doktor úr szabadságra megy, én meg, szerinte nem vagyok sürgős eset. Ja, hát neki nem is az, nem ő van bezárva a 4 fal közé… Aztán délután sikerült már az épületen belül is pánikolnom és akkor betelt a pohár, felhívtam egy magánorvost, akinek a pánik az egyik szakterülete, ő néhány szó után már értette a lényeget és nem jött olyanokkal, mint az SZTK, hogy ugye azt tudom, hogy hozzá is el kell jutnom valahogy, meg ilyenek. Június 14-én este hatra megyek, mert olyankor már biztosan lesz valaki, aki tud jönni velem, reggeli időpontot nem mertem vállalni.

Amit mondott, az biztató volt, hogy a gyógyszer már 2-3 hét alatt pozitív változást hoz,  és 4-6 hét alatt egészen jelentős változás következik be.

Közben tartom a kapcsolatot gyógyult, és gyógyuló félben lévő pánikosokkal. Érdekes, hogy többnyire színes, pozitív személyiségek,  többnyire valami kreatív vonallal megáldva és nőneműek. Már megint egy olyan dolog, amiből több jut nekünk nőknek.

Ja, tegnap a pszichológushoz sem sikerült eljutnom, holnapra próbált rábeszélni, de sok gondolkodás után arra jutottam hogy átütemezem a vele való terápiát akkorra, amikor már némileg fogok tudni közlekedni. Nem tudom, hogy beleegyezik-e, majd meglátjuk.

Egyébként bosszantó, hogy itt kell bent ülnöm a négy fal között, mert a hülye agyam szórakozik. Mint Butters a South Parkban: ” Úgy utálom ezt a hülye agyamat”. Kimennék inkább a gátra lapátolni, vagy zsákot pakolni…

Csapongó lesz ez a mai bejegyzés, mert még az is eszembe jutott, hogy az informatikus párom hogyan magyarázta az állapotomat: tele van a ramom és ez zavarja a működést. Túl sok minden van a fejemben és az új impulzusok zavart okoznak szerinte. Mondjuk lehet benne ráció, de sajnos nincs reset gomb rajtam 🙂